A mai nap nagyon érzelgősre sikeredett. Kezdjük ott, hogy ma búcsúztunk el a minket tanító tanároktól. Én munkálkodtam a műsoron, és annyira jóra sikeredett. Nekem potyogtak a könnyeim, osztályfőnök csak nyelt nagyokat a meghatottságtól. Körülnéztem és a lányoknak is pirosak voltak a szemeik. Mint utóbb kiderült még az informatika tanárunk is elsírta magát. Nagy nehézen túlléptünk rajta, mindenki ment a dolgára. Én mentem orvoshoz, de ez egy másik sztori.
Este 9-re volt megbeszélve a szerenád. Előtt Kedves Ismerős felszedett Az autóval, ami azért megint megérne egy külön postot. Beálltunk az iskola elé, és elkezdtünk énekelni... már akkor potyogtak a könnyeim, de mikor a tanárok adták nekünk a műsort... Igazgató úr szavait nem tudnám pontosan felidézni, de talán a lényege annyi volt, akár mennyi bosszúságot okoztak nekünk az ő munkatársai mindent értünk tettek, és nekünk nem volt más dolgunk csak lázadni és morcogni:).
Páran még ottmaradtunk nótázni, és pakolni. De jóó volt, és akármennyire is nehézkes volt ez a négy év, hiányozni fog az osztály és a tanári kar is...
A mai napon kezdődik el az életem, mert ma a világ egyik polgára lettem. Ma lettem felnőtt, mától másnak is számadással tartozom, nem csak magamnak és a szüleimnek. Már nem csak a jegyeimért felelek, mától a világnak tartozom számadással, a jövővel, az élet nyújtotta minden lehetőséggel. Mától kezdve a dolgom az, hogy itt legyek, nyitott szemmel, lelkesen, felkészülten. Hogy mire? Nem tudom. Bármire és mindenre. Hogy elkezdjem az életet és hogy szeressek, hogy vállaljam a felelősséget és éljek a lehetőségekkel.
